2014. december 5., péntek

Saját kardomba estem



Vívódásimat gyakran éltem meg úgy, hogy annak kiváltója mindig valaki más volt. Okoltam, ujjal mutogattam, megláttam a "szálkát"  másban, amíg rá nem jöttem, hogy minden, ami velem történik, az csak azon múlik, hogy hogyan gondolkodom. Természetes volt számomra, hogy saját tehetetlenségemért mindig olyan valakit okoljak, akihez kötöttem belső konfliktusomat. Belső konfliktus = XY  személy. Meg sem fordult a fejemben, hogy negatív gondolataim okozzák negatív érzéseimet, amiket csak úgy tudtam megélni, hogy valakihez kapcsoltam. A valóság azonban az, hogy minden olyan negatív érzést, ami felfedezhető mindannyiunkban, nehéz kimondani, bevallani, hogy valójában mi okozzuk saját magunknak, azzal, hogy irigyek, önzőek, féltékenyek, versengők vagyunk, és még sorolhatnám. Nem az a lényeg ebben, hogy minek a hatására lettünk ilyenek, hogy megint valaki mást okolhassunk: a tény az, hogy azok vagyunk. Miközben kifelé hadakozunk, valójában saját magunkkal van harcunk, belső ellentmondásainkkal, érzéseinkkel, gondolatainkkal. Mi az, amire valóban érdemes figyelni? Mielőtt cselekszünk, kompenzálunk, van lehetőség megállni, átgondolni, hogy abban a helyzetben, ami olyan negatív, milyen gondolataink vannak, hogy a gondolataink miről szólnak. Mindenkinek megadatik annak a lehetősége, hogy megfigyelje mit miért tesz, miért pont azt teszi, miért pont úgy. Mindenki szabad abban, hogy magából kihozza a legtöbbet és ezáltal motivációt adhasson mások számára is, vagy manipulálva lehúzza a körülötte levőket, élősködve, belecsimpaszkodva. A felnőttség egyik alapja, hogy nem parancsszóra kell választani, hogy melyik legyen, hanem felelősséget tud vállalni annak következményéért is. Eldönthetem, hogy kardot rántva sebeket okozok másoknak saját sebeim miatt, vagy felismerve gyengeségeimet, őszintén kimondom: saját kardomba estem. 

2014. december 2., kedd

Nem vagyok gondolatolvasó!


Sokáig azon dolgoztam, hogy kifejlesszem azt a képességemet, hogy belelátva mások fejébe, kitalálhassam gondolataikat. Gyakran  éltem meg elvárásként, és tűnt úgy, hogy nekem ez hiányosságom. Magatehetetlenség volt bennem, és ezt a dermedt állapotot dühvel, lobbanékonysággal reagáltam le. Nem volt más  mintám, csak amit megtanultam, hogy ilyenkor "ez a szokás". Ha voltál olyan helyzetben, amikor félreértés miatt konfliktus alakult ki, és megkérdezted  mi a baj, erre pedig az volt a válasz hogy semmi, akkor tudod,  miről beszélek. Tudod, hogy feszültség van a levegőben, de nem tudsz mit tenni, mert gondolataink, érzéseink megfogalmazása helyett inkább projektáljuk indulatunk, hiszen könnyebb elmenekülni "a tett színhelyéről," mint megkeresni a szavakat. Kimondatlan szavak, tehetetlenségből született csendek és letisztázatlan helyzetek. Ami számomra egyértelmű, az nem biztos, hogy másnak is. Minden ember egy külön álló alkotás a maga gondolataival és érzéseivel. 3 éves kor körül kialakul az a képesség, hogy a gyermek külön álló Én-nek látja magát. Nem úgy gondolkodik magáról, hogy anya és én egy vagyunk, és ahol anya kezdődik, én ott végződöm. Felnőttkorban is előszeretettel képzeljük azt, hogy másokkal szimbiózisba élve, mindenki azt akarja, gondolja amit mi, mert ha nem, akkor destruktív módon megbélyegezzük, hogy: idióta, nem normális, idegbeteg, hülye, ostoba és még sorolhatnám.
     Mi is történik valójában? Kapcsolataink egyfajta tükörként vannak jelen. Mindegyiket másként kezeljük, és más szinten vannak, de abból, ahogyan ezekben a kapcsolatokban viselkedünk, nagyon sok mindent megtudhatunk magunkról.  Nehéz egy konfliktuskerülőnek tudni azt, hogy egy csettintésre álljon ki maga mellett és ezután mondja ki, ami benne van. Hiszen  milyen  jó is lenne! Hogyan kezdjek hozzá? Először is újra kell tanulni mindazt, amit eddig haragnak, dühnek, indulatnak, hirtelenségnek, türelmetlenségnek hívtunk.  Rendben, de hogyan tálaljam mások felé feldúltságomat? Gyakori téma, hogy "ami a szívemen, az a számon" - aztán a másik döntse el, hogy a stílusom számára megfelelő volt-e vagy sem. Felismerve rossz érzéseinket, megfogalmazhatjuk, hogy miből erednek. Elmondhatjuk, hogy mi nem esett jól, és mi az, amivel egyetértünk.
    Egyikünk sem gondolatolvasó, így nem érdemes azt elvárni, hogy más az legyen velünk szemben. Az ismeret alapja a beszélgetés. Ha azt szeretnéd, hogy ne csak az örömeidben, fájdalmaidban, de a dühödben is megértsenek, akkor meg kell tanulnod megfogalmazni ezeket az érzéseidet is.


2014. december 1., hétfő

Gondolkodom, tehát érzek



    Honnan jönnek az érzéseink, hogy mikor melyik szerepben vagyunk? Mi határozza meg, hogy mikor mit érzünk és miért pont azt? Miért van az, hogy egyszer túl pozitívak vagyunk, máskor meg olyan negatívak? Miért szélsőségesek az érzéseink?
Vannak emlékeink, mintáink, viselkedési módszereink, betanult dolgok, amiket elsajátítottunk nevelés által. Bizonyos helyzetekben úgy reagálunk, mint ahogyan azt korábban láttuk. Pont ezért másokban is felfedezzük, ha egy-egy ismert helyzetben találjuk magunkat.
     Nagyban meghatározzák érzéseinket a gondolataink, gondolatainkat a körülményeink, és ahogyan mi állunk azokhoz. Észrevétlenül befolyásolnak a körülöttünk lévő dolgok, ezért az első lépés amit tehetünk, hogy felmérjük, jelen pillanatban milyen helyzetben vagyunk és hogy az számunkra pozitív vagy negatív, előbbre visz vagy visszahúz? Kik azok az emberek, akiket barátunknak tartunk, és vajon ők is annak tartanak minket? A komfortzóna egyik illúziója, hogy nem teszünk fel kérdéseket magunknak, hanem kényelemből becsapjuk magunkat azzal, hogy minden úgy van jó, ahogy van, hiszen más is ezt csinálja. Miért ez a norma? Azért, mert megszoktuk. Érzéseink gondolatainkból jönnek.
    Rajtunk múlik, hogy mit látunk meg és mit nem. Mi áll életünk fókuszában? Mire figyelünk, amikor cselekszünk? Milyen a tükrünk? Amit érzünk, az a jelen valósága vagy egy múltbeli emlékből fakadó érzés?
    Lehetőséged van újraértelmezni érzéseidet. Szabad vagy abban, hogy benne ragadj régi megszokott dolgaidban és szabad vagy abban is, hogy átgondold eddigi életed, utadat és kilépve komfortzónádból átértékeld, hogy miben szeretnél változást.  Milyen gondolataid vannak magadról? Gondolkodsz? Tehát érzel. Hogyan érzel? Figyeld meg, hogy mikor mire fókuszálsz és megtudod. Tanulási folyamat. Van lehetőséged újra tanulni önmagad. Ahhoz, hogy egy új gondolkodási móddal tudd szemlélni, ami előtted van, ahhoz előbb meg kell halnia a réginek. Folyamatosan úton vagy. Vajon, hol tartasz ezen az úton? Ott van a válasz benned.



2014. november 27., csütörtök

Az általánosítás illúziója

Az emberek: irigyek, féltékenyek, hazugok, őszintétlenek, rosszindulatúak, lusták, hatalomra éhesek, figyelmetlenek, nem megértőek. Nem tudom, hogy mennyire ismerős számunkra, hogy általánosítunk, felnagyítjuk mások gyengeségeit, bagatellizálva ezzel  a sajátunkat, amivel annak az illúzióját kelthetjük magunkban, hogy ezekkel a negatív tulajdonságokkal mi nem rendelkezünk, és így felruházhatjuk magunkat olyan gondolatokkal, hogy mi pont az ellenkezője vagyunk. Elfedhetjük saját valóságunkat, hogy különbnek érezhessük magunkat. Önbecsapásunk, önámításunk egyik alapérzése, amikor lehasítjuk a gyengeségeinket és ezzel együtt mindenki mást, akiben meglátjuk a "szálkát". Amikor társa(ka)t találunk ehhez a beszélgetéshez, akkor már ketten igazolhatjuk magunkat, hogy mi igazán jók vagyunk, de bezzeg az emberek...
       Vajon mi a valóság? Valóban annyira feddhetetlen lennék mindig és minden helyzetben? Olykor képesek vagyunk elhinni magunkról, hogy igen, és szerepeket is veszünk fel, hogy eljátszhassuk a "jó embert". Mindannyiunkban megvan minden tulajdonság, érzés, belső konfliktus és örömre való készség. Az, hogy kiben melyikből van több vagy kevesebb, az a berögzült gondolkodásmódunkon múlik. Gondolataink meghatároznak minket, mint ahogy azt is, hogy mire fókuszálunk, mibe fektetünk több energiát. Egy könyv, zene, baráti közösség, csoport, kapcsolataink vagy éppen izolációnk, mind mind meghatároz minket, hogy miért éppen ebben érezzük jól magunkat. Miért pont ez a komfortzónánk, amiben vagyunk, legyen az számunkra jó vagy rossz. Rajtunk múlik, hogy különbnek tartjuk-e magunkat másoknál vagy felismerve gyengeségeinket megpróbálunk azokon változtatni. Lehetőségünk van újraértelmezni a negatív tulajdonságokat, érzéseket, mivel mindannyian máshonnan indulunk. Szabad gyengének lennünk, mert ezt felismerve válhatunk erőssé.

2014. november 25., kedd

Az elérhető, elérhetetlen

Álmodunk, álmodozunk, ábrándozunk, fantáziálunk, korlátokat szabunk, amiket olykor betartunk vagy átlépünk. Ígérgetünk, fogadkozunk, amit vagy betartunk vagy nem. Utunk tele van kételyekkel, bizonytalansággal önmagunk felé, hogy amerre tartunk, annak van -e értelme? Helyünkön vagyunk? Ott vagyunk, ahol lennünk kell? Céljaink olykor elérhetővé vagy elérhetetlenné válnak. Megragadunk vagy elengedünk vágyakat, hogy úton maradjunk. Olykor kapkodunk, lassítunk, versenyt futunk, másokat megalázunk vagy minket aláznak meg. Egyszer fent, máskor lent. Ez az út mindenkinek a maga vágyai, jövőképei szerint alakul. Látjuk-e, ahogy útközben haladunk? Látjuk-e, ahogyan magunkkal vagy másokkal bánunk azért, hogy elérjük céljainkat? Görcsösen ragaszkodunk, hogy beteljesüljön titkos vágyaink iránt érzett szerelmünk. Reális és nem reális  gondolataink vannak és dédelgetjük azokat. Céljaink hatalomról, dicsőségről, trónokról, vállon veregetésről szólnak, hízelgő szavakból állnak. Illúzióink szerelmesei vagyunk. Akadályokba ütközünk,  útjelző táblákkal találkozunk, útitársakat kapunk, akik mellénk szegődnek, hogy velünk legyenek jóban és rosszban vagy nyereség iránti vágyból. Mindenki mást veszi alapul. Nekem Krisztus, aki mutatja az utat. Olykor szívem csordultig van vele, de az is előfordul, hogy gyengeségeimmel, amik megkísértenek.  Megmutatja azt is, amikor mellékútra térek, amikor elakadok. Irányt ad, hogyan térjek vissza oda, ahol lennem kell. Magam is kísértést érzek olykor, hogy ne valóságos álmokat dédelgessek, csak azért, hogy a kudarcok élményét élhessem át újra és újra, mert a múltban megtanultam azt, hogyan lássam magam értéktelennek sokszor.
    Újra kell tanulnunk önmagunkat ahhoz, hogy meglássuk, mind azokat a pozitívumainkat, amik bennünk vannak. Mi a mi célunk? Nem lehet cél, másokat mosollyal megajándékozni? Nem lehet cél, adni? Mit is adhatnék, kérdezhetnénk, mert általában tárgyakra, materiális dolgokra gondolunk. Adhatjuk önmagunkat,  megajándékozhatunk magunkkal másokat, a figyelmünkkel, hallgatásunkkal, vigasztalásunkkal, bátorító, kedves szavainkkal, öleléssel, barátságunkkal. Céljainknak, csak akkor volt értelme, ha utunk során hasznosak lehettünk, tudtunk adni és szeretni. Vajon miért? Azért, mert az út emlék és a cél ajándék.

Kövess Facebook-on!

 
E. Molly gondolatok Copyright © 2009 Blogger Template Designed by Bie Blogger Template