2015. február 3., kedd

A zajos csend


Az érzelmi érettséghez hozzá tartozik, hogy egyenértékű kapcsolatokat tudunk létrehozni, azokat fenn tudjuk tartani, illetve, hogy  képesek vagyunk egyedül lenni. Nagyon jól visszatükrözi saját valóságunkat, ha megfigyeljük, hogy hogyan viszonyulunk saját belső csendünkhöz. A csendes egyedüllét lerántja rólunk a leplet, mert szembesít saját sebezhetőségünkkel, kis hazugságainkkal, önámításainkkal, gyávaságainkkal, halandóságunkkal.  A csendben előjönnek a védekezési mechanizmusaink, játszmáink, félelmeink, kényszeres magatartásaink és segít, hogy meglássuk, hogy  állunk saját magunk iránti tisztelettel. Belső szobánk csendjében előtörnek gondolatok, emlékek, érzések, amik olykor lehetetlenné teszik számunkra, hogy tovább nyugalomba tudjunk maradni. 
     Nagyon sokszor tapasztaltam magam is, hogy menekülök saját magam elől. Olyan ez mint egy rossz álom, melyben üldöznek és az egész egyébről sem szól, csak, hogy menekülsz. Magunk elől azonban elfutni nem tudunk, mert akárhová megyünk, magunkat visszük magunkkal. Vajon milyen saját benső szobánk? Szeretünk magunkra időt szánni? Milyen időt tartunk hasznosnak? Azt, ahol mindenki rohan, verseng másokkal, ahol mindenki  jó és jobb akar lenni, ahol élménydús napokat tudhat valaki a háta mögött mindenkinek eldicsekedve, hogy milyen hasznosan él, mindenkinél különbnek tartva önmagát, vagy tudunk egyszerű, hétköznapi emberek maradni, megtalálva saját ritmusunkat, teret engedve a hálának, felfedezve a mindennapok szépségét és abból fakadó örömöt megérezni.
Bensőnkben is gyakran elférne egy nagytakarítás, kinyitni lelkünk ablakát, teret nyitni magunkban.
Szent Ágoston így fogalmaz: "Lépj be saját magadba." Lépj be arra a helyre, ahol találkozhatsz önmagaddal. Természetesen sokféleképpen reagálhatunk erre: mondhatod azt, hogy képtelen vagy rá, nem neked való, vagy, hogy mi lenne ebből a hasznod. Rohanunk egy életen át és nem tudunk mit kezdeni a hirtelen felszabadult idővel. Elmegyünk azok mellett a dolgok mellett, amik az élet fontos momentumai és csak ábrándozunk, hogy majd egyszer elégedettség lesz bennünk. Megígérjük magunknak, hogy változtatni fogunk, rendezni fogunk sok mindent magunkban és a legfontosabb dologról feledkezünk meg eközben: kapcsolatba kerülni önmagunkkal. Mi van a csendedben? Miért nem tudsz elcsendesedve lenni? Ott van a válasz benned: ott van a nyugtalanságodban, ingerültségedben, indulataidban, a zajban, mely belülről tör felszínre és kiáltásként szakad fel. 
A csendet is tanulni kell. Nem a feszültségből fakadó csendre gondolok, hanem amelyből a nyugalom árad, azonban ez is egy folyamat része, mely nem jön egy csettintésre. Szánj időt magadra, szánj időt a csendre, szánj időt, hogy hazatalálj önmagadba. 

2014. december 5., péntek

Saját kardomba estem



Vívódásimat gyakran éltem meg úgy, hogy annak kiváltója mindig valaki más volt. Okoltam, ujjal mutogattam, megláttam a "szálkát"  másban, amíg rá nem jöttem, hogy minden, ami velem történik, az csak azon múlik, hogy hogyan gondolkodom. Természetes volt számomra, hogy saját tehetetlenségemért mindig olyan valakit okoljak, akihez kötöttem belső konfliktusomat. Belső konfliktus = XY  személy. Meg sem fordult a fejemben, hogy negatív gondolataim okozzák negatív érzéseimet, amiket csak úgy tudtam megélni, hogy valakihez kapcsoltam. A valóság azonban az, hogy minden olyan negatív érzést, ami felfedezhető mindannyiunkban, nehéz kimondani, bevallani, hogy valójában mi okozzuk saját magunknak, azzal, hogy irigyek, önzőek, féltékenyek, versengők vagyunk, és még sorolhatnám. Nem az a lényeg ebben, hogy minek a hatására lettünk ilyenek, hogy megint valaki mást okolhassunk: a tény az, hogy azok vagyunk. Miközben kifelé hadakozunk, valójában saját magunkkal van harcunk, belső ellentmondásainkkal, érzéseinkkel, gondolatainkkal. Mi az, amire valóban érdemes figyelni? Mielőtt cselekszünk, kompenzálunk, van lehetőség megállni, átgondolni, hogy abban a helyzetben, ami olyan negatív, milyen gondolataink vannak, hogy a gondolataink miről szólnak. Mindenkinek megadatik annak a lehetősége, hogy megfigyelje mit miért tesz, miért pont azt teszi, miért pont úgy. Mindenki szabad abban, hogy magából kihozza a legtöbbet és ezáltal motivációt adhasson mások számára is, vagy manipulálva lehúzza a körülötte levőket, élősködve, belecsimpaszkodva. A felnőttség egyik alapja, hogy nem parancsszóra kell választani, hogy melyik legyen, hanem felelősséget tud vállalni annak következményéért is. Eldönthetem, hogy kardot rántva sebeket okozok másoknak saját sebeim miatt, vagy felismerve gyengeségeimet, őszintén kimondom: saját kardomba estem. 

2014. december 2., kedd

Nem vagyok gondolatolvasó!


Sokáig azon dolgoztam, hogy kifejlesszem azt a képességemet, hogy belelátva mások fejébe, kitalálhassam gondolataikat. Gyakran  éltem meg elvárásként, és tűnt úgy, hogy nekem ez hiányosságom. Magatehetetlenség volt bennem, és ezt a dermedt állapotot dühvel, lobbanékonysággal reagáltam le. Nem volt más  mintám, csak amit megtanultam, hogy ilyenkor "ez a szokás". Ha voltál olyan helyzetben, amikor félreértés miatt konfliktus alakult ki, és megkérdezted  mi a baj, erre pedig az volt a válasz hogy semmi, akkor tudod,  miről beszélek. Tudod, hogy feszültség van a levegőben, de nem tudsz mit tenni, mert gondolataink, érzéseink megfogalmazása helyett inkább projektáljuk indulatunk, hiszen könnyebb elmenekülni "a tett színhelyéről," mint megkeresni a szavakat. Kimondatlan szavak, tehetetlenségből született csendek és letisztázatlan helyzetek. Ami számomra egyértelmű, az nem biztos, hogy másnak is. Minden ember egy külön álló alkotás a maga gondolataival és érzéseivel. 3 éves kor körül kialakul az a képesség, hogy a gyermek külön álló Én-nek látja magát. Nem úgy gondolkodik magáról, hogy anya és én egy vagyunk, és ahol anya kezdődik, én ott végződöm. Felnőttkorban is előszeretettel képzeljük azt, hogy másokkal szimbiózisba élve, mindenki azt akarja, gondolja amit mi, mert ha nem, akkor destruktív módon megbélyegezzük, hogy: idióta, nem normális, idegbeteg, hülye, ostoba és még sorolhatnám.
     Mi is történik valójában? Kapcsolataink egyfajta tükörként vannak jelen. Mindegyiket másként kezeljük, és más szinten vannak, de abból, ahogyan ezekben a kapcsolatokban viselkedünk, nagyon sok mindent megtudhatunk magunkról.  Nehéz egy konfliktuskerülőnek tudni azt, hogy egy csettintésre álljon ki maga mellett és ezután mondja ki, ami benne van. Hiszen  milyen  jó is lenne! Hogyan kezdjek hozzá? Először is újra kell tanulni mindazt, amit eddig haragnak, dühnek, indulatnak, hirtelenségnek, türelmetlenségnek hívtunk.  Rendben, de hogyan tálaljam mások felé feldúltságomat? Gyakori téma, hogy "ami a szívemen, az a számon" - aztán a másik döntse el, hogy a stílusom számára megfelelő volt-e vagy sem. Felismerve rossz érzéseinket, megfogalmazhatjuk, hogy miből erednek. Elmondhatjuk, hogy mi nem esett jól, és mi az, amivel egyetértünk.
    Egyikünk sem gondolatolvasó, így nem érdemes azt elvárni, hogy más az legyen velünk szemben. Az ismeret alapja a beszélgetés. Ha azt szeretnéd, hogy ne csak az örömeidben, fájdalmaidban, de a dühödben is megértsenek, akkor meg kell tanulnod megfogalmazni ezeket az érzéseidet is.


2014. december 1., hétfő

Gondolkodom, tehát érzek



    Honnan jönnek az érzéseink, hogy mikor melyik szerepben vagyunk? Mi határozza meg, hogy mikor mit érzünk és miért pont azt? Miért van az, hogy egyszer túl pozitívak vagyunk, máskor meg olyan negatívak? Miért szélsőségesek az érzéseink?
Vannak emlékeink, mintáink, viselkedési módszereink, betanult dolgok, amiket elsajátítottunk nevelés által. Bizonyos helyzetekben úgy reagálunk, mint ahogyan azt korábban láttuk. Pont ezért másokban is felfedezzük, ha egy-egy ismert helyzetben találjuk magunkat.
     Nagyban meghatározzák érzéseinket a gondolataink, gondolatainkat a körülményeink, és ahogyan mi állunk azokhoz. Észrevétlenül befolyásolnak a körülöttünk lévő dolgok, ezért az első lépés amit tehetünk, hogy felmérjük, jelen pillanatban milyen helyzetben vagyunk és hogy az számunkra pozitív vagy negatív, előbbre visz vagy visszahúz? Kik azok az emberek, akiket barátunknak tartunk, és vajon ők is annak tartanak minket? A komfortzóna egyik illúziója, hogy nem teszünk fel kérdéseket magunknak, hanem kényelemből becsapjuk magunkat azzal, hogy minden úgy van jó, ahogy van, hiszen más is ezt csinálja. Miért ez a norma? Azért, mert megszoktuk. Érzéseink gondolatainkból jönnek.
    Rajtunk múlik, hogy mit látunk meg és mit nem. Mi áll életünk fókuszában? Mire figyelünk, amikor cselekszünk? Milyen a tükrünk? Amit érzünk, az a jelen valósága vagy egy múltbeli emlékből fakadó érzés?
    Lehetőséged van újraértelmezni érzéseidet. Szabad vagy abban, hogy benne ragadj régi megszokott dolgaidban és szabad vagy abban is, hogy átgondold eddigi életed, utadat és kilépve komfortzónádból átértékeld, hogy miben szeretnél változást.  Milyen gondolataid vannak magadról? Gondolkodsz? Tehát érzel. Hogyan érzel? Figyeld meg, hogy mikor mire fókuszálsz és megtudod. Tanulási folyamat. Van lehetőséged újra tanulni önmagad. Ahhoz, hogy egy új gondolkodási móddal tudd szemlélni, ami előtted van, ahhoz előbb meg kell halnia a réginek. Folyamatosan úton vagy. Vajon, hol tartasz ezen az úton? Ott van a válasz benned.



2014. november 27., csütörtök

Az általánosítás illúziója

Az emberek: irigyek, féltékenyek, hazugok, őszintétlenek, rosszindulatúak, lusták, hatalomra éhesek, figyelmetlenek, nem megértőek. Nem tudom, hogy mennyire ismerős számunkra, hogy általánosítunk, felnagyítjuk mások gyengeségeit, bagatellizálva ezzel  a sajátunkat, amivel annak az illúzióját kelthetjük magunkban, hogy ezekkel a negatív tulajdonságokkal mi nem rendelkezünk, és így felruházhatjuk magunkat olyan gondolatokkal, hogy mi pont az ellenkezője vagyunk. Elfedhetjük saját valóságunkat, hogy különbnek érezhessük magunkat. Önbecsapásunk, önámításunk egyik alapérzése, amikor lehasítjuk a gyengeségeinket és ezzel együtt mindenki mást, akiben meglátjuk a "szálkát". Amikor társa(ka)t találunk ehhez a beszélgetéshez, akkor már ketten igazolhatjuk magunkat, hogy mi igazán jók vagyunk, de bezzeg az emberek...
       Vajon mi a valóság? Valóban annyira feddhetetlen lennék mindig és minden helyzetben? Olykor képesek vagyunk elhinni magunkról, hogy igen, és szerepeket is veszünk fel, hogy eljátszhassuk a "jó embert". Mindannyiunkban megvan minden tulajdonság, érzés, belső konfliktus és örömre való készség. Az, hogy kiben melyikből van több vagy kevesebb, az a berögzült gondolkodásmódunkon múlik. Gondolataink meghatároznak minket, mint ahogy azt is, hogy mire fókuszálunk, mibe fektetünk több energiát. Egy könyv, zene, baráti közösség, csoport, kapcsolataink vagy éppen izolációnk, mind mind meghatároz minket, hogy miért éppen ebben érezzük jól magunkat. Miért pont ez a komfortzónánk, amiben vagyunk, legyen az számunkra jó vagy rossz. Rajtunk múlik, hogy különbnek tartjuk-e magunkat másoknál vagy felismerve gyengeségeinket megpróbálunk azokon változtatni. Lehetőségünk van újraértelmezni a negatív tulajdonságokat, érzéseket, mivel mindannyian máshonnan indulunk. Szabad gyengének lennünk, mert ezt felismerve válhatunk erőssé.

Kövess Facebook-on!

 
E. Molly gondolatok Copyright © 2009 Blogger Template Designed by Bie Blogger Template